2017. március 15., szerda

Negyvenkettő


Sokat gondolkozok azon, mi az élet értelme. Nem azon, hogy mi a válasz, inkább azon, hogy mások hogyan láthatják ezt a kérdést és a választ. Mert ha azt mondom, hogy az élet értelme szeretni és szeretve lenni, akkor rögtön arra gondolhatnánk, hogy ez az egész földi lét olyan játszma, ami arra megy ki, hogy megtaláljuk az igaz szeretetet, az igaz szerelmet, valakit, aki önzetlenül, csak önmagunkért szeret. Ha nincs ilyen vagy nem találkozunk vele ebben az életben, akkor sincs baj, hiszen a barátainkban, vagy a közvetlen családtagjainkban keressük és kapjuk meg a szeretetet. Esetleg egy gyerkőcben, akit mi hoztunk a világra – benne biztosan ott lakozik az a feltétel nélküli, elfogadó szeretet, amire annyira szomjazunk az ittlétünk alatt.

Egyre kevésbé értek ezzel egyet. Az élet értelme mindenféleképpen a szeretet, illetve a szeretetre való képesség. Az adakozás képessége. Ami szerintem szorosan összefügg azzal, hogy valaki felismeri a következőt: minden csak átmeneti. Egy kapcsolat, egy szerelem, egy barátság, a fájdalom, az öröm, egy évszak, egy időszak… benne van a nevében, időszak; szakaszos, nem állandó, elmúlik. Ez elsőre ijesztő gondolat, de meg lehet szokni, hogy minden folyton változik, és szerintem ez valahol felszabadító érzés. Amikor megértjük, hogy maga az élet is csak egy időszak.

És amikor ez tudatosul, véleményem szerint abban a pillanatban lehet elkövetni a legnagyobb hibákat. Beindulhat a kapkodás. Elindulhat egy olyan folyamat, hogy „rövid ideig vagyok itt, most kell letennem valamit az asztalra, nyomot kell hagynom magam után, szeretnem kell, keresni kell a szeretet bármilyen formáját, hamarosan lejár az idő, emberek, hát nem értitek, hogy szeretet kell?” És amikor hirtelen nem kapjuk ezt meg, hát teremtünk ilyesmit. Belerohanunk egy eleve halálra ítélt párkapcsolatba, házasságba, elvakultan hozunk meg fontos döntéseket, megrészegülve a szeretetakarástól. Ezek durva szavak, nem szabadna erről osztanom az észt 25 évesen; csupán filozofálok, gondolkodom.

A nagy elmélkedésben arra jutottam, hogy az élet lényege, a szeretet arról szól, hogy rájövünk, a szeretet nem rólunk szól. Nem arról, hogy „mindenképpen szeretnem kell valamit vagy valakit”, „mindenképpen szeressenek”, „mindenképpen össze kell tartozni és valamit alkotni, hisz olyan rövid az időnk itt”. Ez szerintem önzés. Fél vagy egy évvel ezelőtt egyébként még nem így gondoltam, viszonylag rövid idő alatt formálódott át erről a véleményem.



Szóval a szeretetet én abban látom, hogy azért akarom megnevettetni a barátaimat, hogy nekik jó legyen. Nem azért, hogy elmondhassák rólam, milyen jó velem beszélgetni, vagy nekem mennyire jólesett a beszélgetés. Arról is szól, hogy jót cselekszem, de nem várok érte dicséretet. És nem azért cselekszem jót, hogy kevésbé érezzem magam rossz, értéktelen embernek. (Ez hihetetlenül nehéz egyébként.) Hanem azért cselekszem, azért adok, azért szeretek önzetlenül, mert… megtehetem. Mert mindennap van rá 24 órám, hogy megtehessem. Később már nem lesz. Itt megint előjön a sürgetés, hogy „jaj, most kell jót tenni!”, de ez nem helyes irány – az én véleményem szerint. Bele kell nyugodni, elfogadni, hogy az életünk rövid ezen a földön, és így felszabadult örömmel megérteni, hogy ez egy olyan időszak (az élet), amiben adhatok! Ez mekkora áldás ám, mekkora lehetőség, micsoda képesség! Ennél szerintem nem létezik nagyobb csoda.

És ilyenkor állok és nézek értetlenül, amikor olyan emberekkel találkozom, közvetlenül vagy közvetetten, akik arra pazarolják ezt az időszakos, párszor 24 órájukat, hogy romboljanak, pusztítsanak, és gyűlöletet szítsanak. Valóban, ezt is meg lehet tenni, lehet ez is az élet értelme. Csakhogy a pusztítás és az adakozás (építés, szeretet) között van egy hatalmas különbség. Az egyik véges. A pusztítás véges. Van egy pont, amin túl már nincs mit lerombolni. Ergo, ha a pusztításban látjuk az élet értelmét, zátonyra futottunk – mert bizony az véges. Az önzetlenség, a szeretet, az építés pedig végtelen. Sokszorozódhat, mindig szükség lesz rá, mindig jelen van. Akár a levegő körülöttünk, olyan természetes, illetve annak kellene lennie.

Én személy szerint egyelőre az alkotásban látom az élet értelmét. (Mondom ezt 25 évesen, erre visszatérhetünk majd, folyton változik az ember, a személyiség, a prioritások…) De tudom, hogy rengetegen vannak, akik még nem találták meg az eszközét annak, hogy adjanak, hogy értelmet adjanak az életüknek, és kétségbeesett vészmegoldásokon törik a fejüket, esetleg már bele-bele is kaptak egy-egy ilyen vészforgatókönyv szélébe. Úgy gondolom, ha valaki ebben az életben van, fizikai valójában, akkor elsődleges kötelessége a szeretet, és ennek elégnek kell lennie. Ha csak egy szép szavad van egy másik emberhez, egy dicséret, egy megértő szó, vagy a figyelmes hallgatás, már célba értél. De ezeket ne önmagad miatt tedd; hogy jobban érezd magad tőlük. A másikért csinálod, mert a másiknak mindig is szüksége lesz a te önzetlenségedre. Így indulhat csak meg egy láncreakció, az olyan fajta, amelyik nem bizonytalanságból és kilátástalanságból születik, hanem pozitív energiából, ami visszacsatolódik és áramlik közöttünk.

Hiszek a reinkarnációban, de nem használhatom kifogásként. Hogy majd a következő életemben eljön ez meg az a perc, majd a következő alkalommal bebizonyítom, megmutatom, megismerem… Lesz még lehetőségem rá. Nem. Ez baromság. Most vagyok, most vagyok én az, aki vagyok, akivé tettem magam, és akivé még ebben a létben válhatok; a szeretet eszköze. Nincs kifogás, nincs elodázás. A mai 24 óra létezik, semmi más.

Ha ezt elolvastad, és még nem menekültél el hanyatt-homlok, akkor kérdeznék tőled valamit. Várom a választ kommentben, tényleg őszintén érdekel. Szerinted mit jelent az alázat? Számodra mi az? Szinonimaszótárt és értelmező kéziszótárt nem ér nyitni! ;)

Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll.

Dóra xx

2017. január 2., hétfő

2017: egy szexi szám


Jó ránézni arra, hogy 2017. Elönt a magabiztosság, a kíváncsiság és belém férkőzik egyfajta elégedett, meleg érzés, ettől lesz szexi számomra 2017. A tavalyi év minden szempontból egy átmeneti kísérlet volt nekem, megjártam a poklot és voltam a mennyországban is; a hullámvasút és a hullámvölgy nem eléggé kifejező arra, ami 2016-ban történt velem. Ennek következtében értékes leckékkel gazdagodtam, és emiatt vagyok ennyire magabiztos, ha 2017-re gondolok. Tanultam, tapasztaltam, erősödtem, lélekbúvárkodtam és még jobban elmerültem saját magamban, megismertem, mire van szükségem ebben az életszakaszban. Így jutottam el odáig, hogy felszabadultan hagyom magam mögött 2016-ot, és már most imádom 2017-et.

Na, de lassítok kicsit, mert ez a bevezető elég nagy katyvasz lett. Utoljára nyár végén írtam önértékelést, úgyhogy megragadnám az alkalmat és összegezném az elmúlt 4-5 hónapot. Hú gyerekek... azt mondják, egy év alatt sok minden megváltozhat, de azt nem gondoltam volna, hogy alig fél év alatt is teljesen új emberré válhatsz. Pedig határozottan olyan érzésem van, hogy velem valami hasonló történt. Kezdjük ott, hogy szeptemberben és novemberben is jelent meg könyvem, és mindkét regénnyel egy sorozatomat zártam le, szóval képzelhetitek, ez milyen elégedettséggel tölt el: nagyban hozzájárult a belső békém kiegyengetéséhez, hiszen ez most olyan, mintha két kör egyszerre zárult volna be. Az egyik 17 éves korom óta, a másik 22 éves korom óta volt nyitva, és egyszerre kerültek a helyükre. Az írással kapcsolatban elönt a teljesség érzése: folyton azt hajtogatom, hogy az egyik legbiztosabb pont az életemben, úgyhogy most már új vizekre evezhetek, hiszen az újévbe is átírtam magam, és január 1-jét is írással töltöttem, nem véletlenül. Nem aggódom, tele vagyok ötletekkel, az írás fix és sérthetetlen temploma a lelkecskémnek. :)

A fél évvel ezelőtti értékelésemből simán kitűnik, mennyire nem voltam rendben önmagammal. Viszketésféle érzés jött rám akkoriban. Egyfolytában nagy sétákat tettem, és nem tudtam megnyugodni. Baromi idegesítő volt, hogy nem tudtam rájönni, mi a gond. Nos, ez megszűnt. Hogy mi kellett hozzá? Magamba szálltam. Ez a legeslegjobb szó arra, ami történt velem: az új élmények és találkozások, az ismeretlen és ijesztő kipróbálása segített abban, hogy felismerjem, mire van szükségem, milyen is igazából a személyiségem, ki vagyok én pontosan. Feszegettem a határaimat, a filozófiába és spirituális irodalomba is belekóstoltam (ez tutira meg is marad, mert nagyon megszerettem), ezáltal is sikeresnek mondhatom az önismereti utazásomat, amit nyár végén emlegettem először. Nagyon sokan segítettek ebben. A családom, a barátaim, az írás, a keleti vallásfilozófia, Csernus doki, Müller Péter, egy csomó új zene, amit az utóbbi hónapokban ismertem meg, Mateo Solék a Lonerwolf.com-ról, és nem utolsó sorban az olvasóim. Szerintem még mindig nem tudjátok, milyen sokat jelent nekem minden aprócska visszajelzés, amit a könyveimmel kapcsolatban kapok tőletek. Szeretlek benneteket! :)



Szóval az önismereti tréning konklúziója a következőképpen hangzik:

- Nagyon fontos, hogy képes legyél megteremteni a belső békédet. Hogy rátalálj egy helyre, ahová vissza tudsz lépni önmagadba és lenyugtatni a háborgó lelkedet és fejecskédet.
- Azért kell nyitottnak lenni az ismeretlenre, mert csak így tudod megérteni, ki is vagy valójában. Csak a határok feszegetésével tudod felismerni, mit jelent az, hogy hűtlen lettél önmagadhoz vagy méltatlanul viselkedtél a saját értékrended értelmében.
- Az egódat megpróbálod fenntartásokkal kezelni, és mindennap teszel annak érdekében, hogy alázattal végezd a saját feladatodat a körforgásban, aminek mindannyian része vagyunk.
- A harmónia és a boldogság több pilléren nyugszik, a test-lélek-szellem hármas karbantartása a kulcs, és az, hogy hálát adok azért, ami megadatott ahelyett, hogy olyasmit hajszolok, aminek még nem jött el az ideje.
- A jelenben maradni és megélni azt. Talán a legfontosabb minden megfigyelésem közül.

Ez mind nagyon klisésen hangzik, ugye? Korábban én is így gondoltam, de aztán rájöttem, hogy ezek a szavak újra értelmeződnek, ha eljutottál addig a pontig, hogy önismereti tréningbe kezdj. Ehhez valószínűleg egyfajta töréspont kell, vagy csak annyi, hogy felismerd, helytelenül folyik az életed a medrében és elhatározod, teszel valamit ellene, érte. Új szabályaim vannak, amelyek napi szinten segítenek felismerni, hol a helyem a világban és mit is szeretnék elérni. Az utóbbi hónapokban kaptam válaszokat olyan kérdésekre, amelyekkel évek óta tanácstalanul szembesültem, de ehhez megint csak a határok feszegetése kellett. A legutóbbi önértékelésemben Punnanyt idéztem, azt írtam, szeretném megtalálni ebben a kaméleonkorszakban az origót, és végre úgy érzem, kijelenthetem: megvan. :)

Ezért várom annyira, mit tartogat számomra 2017. Van egy csomó tervem, amit meg szeretnék valósítani, ezek között kiemelt helyen szerepel, hogy minden pénzemet rocksztárokra költöm. Merthogy képzeljétek, 2017 egy olyan év, amikor a kedvenc bandáim közül elég sokan úgy döntöttek, hogy meglátogatják Európa kicsi szívét és elveszik előlünk a mindennapi betevőt a jegyárakkal. Lehet, hogy úgy tűnhet, túlzásokba esek a zenével és a koncertekkel, sőt valószínűleg így is van. De én egyszerűen nem működöm élő zene nélkül, és néha fogalmam sincs, hogyan inspirálódnék, ha a zene nem lenne szerves része az életemnek. Egyébként ez is benne volt az önismereti időszakomban: hogy elfogadtam, ebből nem fogok egykönnyen kinőni, hiszen a véremben van. Nálam az írás és a zene olyan szimbiózisban élnek egymással, mint valami gombakultúra, ami megfertőzi az agyamat és így a végeredmény általában egy regény lesz.

A tesóm szokta mondani, hogy "Nincs megállás." Ennek fényében továbbra is dolgozom magamon, beleértve természetesen az életmódváltást, az öngyógyítást, az edzést. Fun fact: a leadott kilóim száma nemrég elérte a szerencseszámomat, és azért ez eléggé király érzés. Az utóbbi hetekben sokszor eszembe jutott, hogyha találkoznék a két és fél évvel ezelőtti énemmel, mit mondanék neki. Először is, amikor ő meglátna, totál kiakadna, és azt kérdezné: "Ez most komoly? Hogy jutottál el idáig? Ez lett belőled? Ööö... biztos ez? Ja amúgy jól nézel ki, hogy csináltad?" Én meg csendben maradnék. Visszafogott, titokzatos mosolyt kanyarintanék az arcomra, és valószínűleg nem felelnék neki semmit. Közben meg azt gondolnám: "Örülök, hogy ennyire naiv és mindentudó vagy. Örülök, hogy ennyire biztos vagy abban, merre vezet az utad. Pontosan ez kell ahhoz, hogy akkorát zuhanj, amekkorát kell. És akkor majd megérted, mi a lényeg." Ő meg addig a szeme sarkából lopva pillantana rám, mint valami gyogyósra, aki most szökött a zárt osztályról, és aztán valószínűleg otthagyna egyedül. Hát... végül is, valahol el kell kezdenie.

A tavalyelőtti évnyitó bejegyzésemben választottam egy verset, hogy meghatározza az év alaphangját, ez volt a The Road Not Taken Robert Frosttól. Tavaly ez kimaradt; lásd, mennyire szét voltam esve. Most is választok egyet, egy sokkal pozitívabb, egyszerű és nagyszerű darabot, ami inkább dalszöveg, mint vers. :)



Paddy and the Rats: Song of a Leprechaun

Across the silver river
Over the delphs and hills
To see the sun is shining bright
Above the greenest fields
I look for the maker of Éire
Who makes the world go round
Just wait a response patiently
But I just can hear a sound

Ooooooh
Look for my inner silence
And I need it to find in me
Ooooooh
Let's return to innocence
What we really have to be

I believe in God The Father
The maker of heaven and the earth
A place to call my home
I pray for Ireland
I believe in God the Lover
The wonder that love can do
Cause love is godsend in his son
As patient as so true


Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll

Dóra xx

2016. november 24., csütörtök

Szeretünk, Katka!

Soha nem fogom elfelejteni, hogy az első gimis évnyitómon az ünnepélyes felolvasás közben eltévesztették Katka teljes nevét. Valamilyen másféle keresztnév jött a szájra. Egy kis ööö-zés és némi szemöldökráncolás után csak összejött az a "Hosszú KATINKA". Akkor még senki nem tudta, hogy Katka neve fogalommá fog válni, beég a tudatunkba, mert oly sokoldalú pozitív értékrendszert képvisel, amit nehéz szavakba önteni.


Nem vádolható senki, ha eltéveszt egy nevet; nyelvbotlás, figyelmetlenség, bármi lehetett az oka. Nem kell mindig fejcsóválva, felhorkantva kígyót-békát kiabálni, nekirontani a másiknak - erről pont Katka tudna rengeteget mesélni. Maga a kis gimis élmény a fontos számomra, mert a mai napig tisztán fel tudom idézni, hogy akkor, 12 évesen mi zajlott le bennem azon az évnyitón. Előtte csupán pár héttel, a nyáron végigszurkoltuk az olimpiát, mert a bátyám osztálytársa kijutott erre a felfoghatalan eseményre, ahol a magyarokat, Baját, a mi sulinkat képviselte! Micsoda gyönyörűség! És eltévesztik a nevét. Felütötte fejét bennem a gyerekes dac, és csak úgy megígértem magamban, hogy "Fogjátok még látni, ahogy ez a lány meghódítja az egész világot, és arannyal fog csillogni a neve!" Azt hiszem, akkor fogalmazódott meg bennem először, mit jelent hinni valakiben.

Egyébként ebben az aprónak látszó, de esszenciális momentumban pont az a lényeg, hogy abban a pár másodpercben egyáltalán nem az elégtétel foglalkoztatott. Valami olyasmit éltem át, amire Katka egész karrierje során folyamatosan tanít bennünket: hogy a munkáról, a szerénységről, a szorgalomról szól az egész, nem pedig arról, hogy odaállhassak valaki elé és azt mondhassam neki: "Látod? Megcsináltam! És te nem hittél bennem!" 




Távolról néztem végig Katka tinédzserkorát, de valahogy mégis közelről. Rengeteget hiányzott a suliból. Edzett és versenyzett, edzett és versenyzett. Azonban voltak kivételes alkalmak, amikor egy rövid szünetben, két tanóra között szembejött velem a folyosón, és láttam, hogy felszabadultan cseveg, összenevet a barátaival. Ahogy megláttam, ösztönösen kihúztam magam. Ezt nehéz megmagyarázni, de megpróbálom: Katka már a gimiben is olyan hatással volt ránk, olyan kisugárzása volt, hogy a jelenlétében nem tudtál nem arra gondolni: "Na, itt van ez a lány, aki mindent feltett egy lapra, és keményebb, mint bármelyikünk!" Motivált, inspirált, ösztönzött már a nevetése is. Tinilányos, kedves, de visszafogott mosolya volt, és mindent megtettem azért, hogy őszintén, bátorítóan rámosolyogjak, amikor elment mellettem és véletlenül összeakadt a tekintetünk. Büszke voltam rá. Szurkoltam érte, még a folyosón is, amikor épp nem versenyzett. Azon az évnyitón, 12 évesen is szurkoltam érte, és akkor is, amikor a szóbeli érettségi előtt parázott a töri tételektől, mint minden normális érettségiző. Nem sokkal azelőtt, hogy sorra került a vizsgán, amikor már nem tudta tovább lapozgatni a vázlatait, ott ültem közvetlenül mellette. Édesanyám a másik oldalán, és még emlékszem arra a bizonytalan, ideges tekintetre és a kétségekre, amiket megpróbáltunk eloszlatni. Akkor aztán tényleg úgy kellett mosolyognom rá, hogy elhiggye: hiszek benne, most jobban, mint bármikor.

Te jó ég, tiszta libabőr leszek, ahogy most erről írok. Mást nem igazán lehet hozzátenni, hiszen a világ sok nyelvén sok újságíró megírta már, miért annyira kivételes ember Hosszú Katinka: nem adja fel, keményen odateszi magát és kiáll bizonyos ügyekért, fontos neki a jövő generációja és a motiváció minden áron, minden egyes nap... Ezt annyiszor leírták már mindenféle barokk körmondatban. Nekem ebben az egész sztoriban az a fontos, hogy 12 évesen megígértem magamban valamit (nem tudtam, kinek címzem, csak úgy kiengedtem az univerzum gondolatvilágába), és Katinka valóra váltotta a gondolatomat, sőt, ezerszeresen túlteljesített a gondolataimon és reményeimen. Mert valahol Katka történetében és álmaiban gyökeredznek mindannyiunk álmai.

Egyenes gerinccel, fiatalon, kitartóan, kőkeményen, és egyben mégis szerényen, mindezt nőként. Így is lehet. Remélem, hogy nagyon sokáig lesz itt nekünk még Katinka, hogy tanulhassunk tőle. Lehet azt mondani, hogy fantasztikusan motiváló emberek veszik körül, akik nélkül soha nem jutott volna el idáig, de én mégis azt felelném erre: igen, szükséges a hátország támogatása, ám közben ritka erős lelket kell kovácsolnia és "növesztenie" ott belül egy embernek, hogy csúcsra vigyen egy ilyen karriert. A lelkierőt pedig nem árulják csak úgy a piacon, és se edző, se masszőr, se sportpszichológus nem tudja beléd plántálni. A lelket neked kell hozzá adnod. Lehetsz akármilyen őstehetség, ha nincs meg benned a megacélozott Lélek. Csak így lehet mindenkiből Iron Lady a maga területén, így faraghat az álmaiból célkitűzéseket, majd valóságot.

Köszönjük, Katka! Szeretünk, Katka! :)

Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll,

Dóra xx

2016. november 18., péntek

Helena nyereményjáték: első felvonás


Mivel közeleg az Interferencia megjelenése (november 30.), arra gondoltam, eljött a nyereményjátékok ideje. Első körben még nem is az Interferencia kerül kisorsolásra, hanem a Helena-trilógia első és második része, mivel ezekkel együtt teljes a trilógia. Jó pár évvel ezelőtt megjelent regényekről van szó, ezért úgy gondoltam, kicsit frissítsük fel őket, mielőtt megjelenik a sorozat záró része. A Helena-trilógia születéséről egyébként bővebben itt olvashattok - felelevenítettem az első regényeim megírásának időszakát, amire igazán érdekes utólag visszatekinteni.

A játékban két nyertest szeretnék kisorsolni, egyikük a Fénytörést, másikuk a Szabadesést fogja megnyerni, természetesen névre szólóan dedikálva, könyvjelzőkkel együtt.



Nagyon egyszerű a feladat: jelentkezz be a bejegyzés végén található Rafflecopter boxba, és hajtsd végre az egyetlen kötelező feladatot, vagyis ide kommentben válaszolj az alábbi két kérdésre. Ha ez megvan, pipáld ki a dobozkában a feladatot!

1. Ha tehetnéd, melyik elemet uralnád a legszívesebben? (tűz, víz, föld, levegő)
2. Melyik a kedvenc filmed, sorozatod vagy könyved, amiben boszorkányok is szerepelnek?

Ha már feltettem a kérdéseket, azért én is megválaszolom őket, jó? :) Legszívesebben a vizet uralnám. A kedvenc boszorkányos történetem pedig mindenféleképpen a Harry Potter, emellett A Tűz és Jég Dala ciklusban is van egy számomra nagyon kedves boszorkánykarakter (Melisandre), ezen kívül pedig nagyon élveztem a boszorkánykarakterek megjelenítését Neil Gaiman Csillagpor című könyvében (és az ebből készül filmfeldolgozásban). Ja igen, nem hagyhatom ki Lara Parker Éjsötét Árnyék c. könyvének Angelique-ját (és itt szigorúan a könyvváltozatra gondolok.) :)

Hajrá, sok sikert a játékhoz! November 26-án sorsolunk, onnan pedig csupán pár nap, és a trilógia harmadik része, az Interferencia is kapható lesz a könyvesboltokban. 

a Rafflecopter giveaway

Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll.
Dóra xx